Jobbik: hogyan lesz így szebb jövő?
Most kívánhat csak igazán szebb jövőt magának a Jobbik: a radikális párt az elmúlt hónapokban elkövetett egy súlyos politikai hibát: elkezdett csak saját magával foglalkozni, a kisebb-nagyobb potentátok pedig sorra teregetik ki a szennyest egymás szavahihetőségéről, származásáról és pénzügyeiről. Az (ön)felszalámizás minősített esete zajlik a szemünk előtt.
Nem vagyok a Jobbik híve, semmilyen tekintetben. Azt azonban el kell ismerni, hogy a 2010 előtti felfutásuk során olyan társadalmi problémák kerültek felszínre, amelyekkel korábban nem, vagy nem megfelelő mélységben foglalkozott a sajtó és a közélet – csak hát a radikálisok finoman szólva sem a konfliktusok feloldására törekedtek. A Jobbik sztorijában nincs semmi különös: a radikális párt kibontakozása egy többszörösen is válságba került ország társadalmának reakciója a krízisre, történt már ilyen máshol, máskor is. A lebutított populizmus, a legrosszabb értelemben vett nacionalizmus, a mitikus múltépítés és mitikus ellenségkép-gyártás műhelye 2010-ben szép eredményeket ért el a választásokon – de mire mentek azóta, és mire mennek majd 2014-ben, egy ciklusnyi parlamenti politizálással a Nemzeti Együttműködés Rendszerében?
A Jobbik demokratikus választásokon érte el eredményeit, parlamenti politizálásuk során betartják a jogállami kereteket. A radikálisok legszélén persze vannak valóban homályos körök, amelyekre nem árt odafigyelni azoknak, akiknek ez a dolga. A Jobbik folyamatosan próbálkozik szakpolitikai javaslatokkal, de az kevesebb rivaldafényt hoz nekik, mint egy öblös származásozás vagy bűnözőzés, nem csoda hát, hogy rendre visszatérnek a legkényelmesebb népszerűségszerző stratégiához – mint most hétvégén Devecseren is tették. De mire elég mindez?
A Jobbik összességében nem önmagában veszélyes: a veszély az alkalmatlanság, a felelős politizálásra és a bármilyen szinten való kormányzásra képtelenség, aminek az elmúlt időszakban nem egyszer adták tanújelét. Nem arról van szó, hogy egy-egy politikus botrányok közepette távozik egy adott pártból: ez bárhol, bármikor megtörténhet a mérsékeltebb pártok körében is. Arról van szó, hogy a Jobbik vezető arcai, legismertebb politikusai eszik meg egymást reggelire, trollkodják szét saját eddig felépített szervezetüket, a radikalizmus politikai erejét.
Ez pedig nem más, mint a radikalizmus csapdája: köreikben mindig lesznek olyanok, akik radikálisabbak és igazabbak lesznek azoknál, akik egy bizonyos pontot nem lépnek túl. Jakobinusok és girondisták, „megvesztegethetetlenek” és „megalkuvók” elkeseredett küzdelme ez a robbanáspontig, ami után a hatalomra jutott radikalizmus törvényszerűen a süllyesztőbe kerül. A Jobbik körül is látunk figurákat Danton, Robespierre és Saint-Just szerepében tetszelegni, de az eredeti, véres színjáték is egy Napóleon felemelkedésével ért véget (az meg Waterloo-val, de az már egy másik történet). A radikalizmus csapda, de ha az azt képviselők a csapdahelyzetet elkerülendő elkezdenek a közép és a mértékletesség felé tendálni, maga a radikalizmus vész el. A Jobbikot persze ez az utóbbi veszély nem fenyegeti: inkább udvarolnak saját jobbszélüknek, mint a szellemileg színvonalasabb „mérsékeltebb radikálisok” sokkal szélesebb táborának. Ez viszont gátja a további népszerűségszerzésnek – ahogy az az elmúlt két év jobbikos helybenjárásából is látszik.
